vizen

csonka alak ül a molon
vágy szabdalt teste fako
elméje megbotlik minden gondolaton
elmulása hallható

prüszköl a víz talpán
acél hideg némán nyaldos
kedves enyhítene szomján
de ürességben mámoros

csillagok köröznek odafent
ráncok táncolnak idelent
simul a víz az időben
tükör öregszik a felszínen

rebbenő időben képek a hangok
kacag a kedves ki rég halott
ernyedve matatnak a kéztagok
de ő már mást csókolgatott

angyal

jajgat a szél a csonton
borosta marja az arcon
leszegett fejjel tipor a mult
csapzó bika a féénytől megvadult

krómozott eső veri a tarkót
paták taposák a mulandót
vérben vegyül a méreg
oldódik a szíven a kéreg

sanyvadva issza be magát
zöldülve teríti átkát
dobbanás egyre lassabb
már az elmúlt a magasztosabb

epileptikus angyal nyit utat
fénnyel vagdal szarvat
könnyebbülés görcsben adagolva
inkább ez mint a mult zivatara

Barna árnyék kósza szellőn
derű lantja csillan az erdőn
igézőn nevet az évszak a ravasz
Rejtve illan a mosolygó tavasz

napon várva

csillogó sárgában vérzik a fecske zaj
fakító fényben fürdik a távoli kacaj
remegő zsibongás tovaszáll a fényben
keresve kutat a tekintet a tömegben

párra lelve nyugszik a szempár
édes a csók ha keserű is de hazatalál
vágyban ölel melegen a rettegés
sok a pillanat az élet oly kevés

visszatérők

végtelen lendülettel gyűrődik a düh

eleseredetten kapaszkodik az elme
kegyelem nélkül menelülsz fejvesztve
álmok emlékek édes filmszerű képek
hajthatattlanul vissza visszatérnek

kérlelve hunyni le szemet
feledni vágyva minden gerjedelmet
facsarva ellenkezik a szív
ürességben mégis téged hív


kifáradva elhagyatva bugyorban

kendő

rozsdavájta árkok folyva húzódnak
szívben buggyanó lökések tompulnak
barna enyvben forogva sír a pupilla
karcosan röhög tükörben a borosta

lehet elfeledve maradt az egyedül

üresen táncol az ideg idabent
játszva tipor az örület
keresve kutat az értelem bugyraiban
de kifáradva omlik össze az iramban

lehet elfeledve maradt az egyedül


ujra és ujra próba a hidegvízben
tisztánlátás a minden reményében
zagyva motyogás présül a szügyön
járkálva a kereső keresi a fogást az ügyön

lehet elfeledve maradt az egyedül

kopóként vetül a tények után
felismerést hárítja csak bambán
ott van a szem előtt
de inkább ráköti a kendőt

lehet elfeledve maradt az egyedül

Kádban

Rengeteg lendület veri az eret
tolulo bugyogás világban utat keres
Pattanva sikít a piros rettenet
ívben tör ki az életadó veres

Megfeszül a patakon a hidek kék
karcol a penge jáccó vonalat
Veszőn huzza árkát az ék
dobja a lélek az életfonalat

Rettenet mereng a halántékon
kádbavész a meleg bódulat
Zsibbadás rebben az agyon
elmulás sóhajt nagyokat

Fecskeszárnyon kiröppenő menekvés
kisablakon szúnyogháló ölelés
Bezárva kajtat a cselekvés
jobb lesz mindeninek de nekem édeskevés

Utolsó szálai a jobbulásnak
pislálokó hullatékai a hamunak
Ujjraégve végigszalad
a doboz üres ennyi marad

feszítés

Belső kényszer rángatózó izmokon
pulzáló fájdalom a homlokon
Üzen az agy a világnak
nyelv veti jelentését a kódnak

Habzó jelek ömlenek az ajkon
hömpöjgő hörgés törik meg a fogon
ujjak markolnak hideg konyhakövet
körmök karmolnak ujabb végzetes jelet

Nem marad nyom nem marad nyugalom
elvész az ember mint éjben az alkony
Görcsben vetül keresztre a test
beteg vicc veri a szöget rögvest

Szálkás rettenet harap a húsba
vért üzen az orr újra
vasízű önérzet szivárog lassan
életnedv izű érzés a szájban

Végelévén a feszítésnek
tápászkodás a kimenet
továbblépni a zuhanyalá
epizódok válnak világgá.